Deizmus

A deizmus olyan vallásfilozófiai és teológiai irányzatok gyűjtőneve, amelyek Isten vagy egy legfőbb alkotó értelem létét többnyire a természet rendjéből, az emberi észből és az erkölcsi tapasztalatból vezetik le, ugyanakkor általában elutasítják a keresztény értelemben vett történeti és természetfeletti kinyilatkoztatást. A klasszikus deizmust gyakran a „világ órásmestere” hasonlattal szemléltetik: Isten úgy alkotja meg a világot és törvényeit, mint az órásmester az órát, amely azután a belé helyezett rend szerint működik. Ez a kép azonban csak a deizmus egyik, főként mechanikus változatát írja le; a deizmus sohasem volt egységes dogmarendszer, hanem több, egymástól eltérő álláspont laza történeti családja.

A deizmus központi fogalma a természetes vallás: az a meggyőződés, hogy az ember a természet, a lelkiismeret és a józan ész alapján is felismerheti Isten létét és az erkölcsi élet alapelveit. A deisták nagy része nem ateista volt, sőt több szerző magát kereszténynek vagy „keresztény deistának” tekintette. A különbség abban állt, hogy a kereszténység történeti és természetfeletti tartalmait — például a csodákat, a Szentháromságot, a megtestesülést, a megváltást és az egyházi tekintélyt — nem fogadták el eredeti teológiai értelemben, hanem a vallás lényegét az ésszel felismerhető erkölcsi monoteizmusban látták.

A deizmus elsősorban a 17. és 18. században bontakozott ki Angliában, Franciaországban, a német nyelvterületen és Észak-Amerikában. Kialakulásában szerepet játszottak a reformációt követő felekezeti viták és vallásháborúk, a természettudományos forradalom, az új történeti és bibliai kritika, a természetjogi gondolkodás, valamint az Európán kívüli kultúrákról és vallásokról szóló beszámolók. A deizmus egyszerre volt valláskritikai, erkölcsfilozófiai és politikai-társadalmi jelenség: képviselői gyakran a vallási türelmet, a lelkiismereti szabadságot és a felekezeti ellentétek észszerű meghaladását keresték, miközben bírálóik szerint a kinyilatkoztatott vallás lényegét gyengítették vagy tagadták.

Fogalma és elhatárolása

A deizmus szó a latin deus („isten”) szóból ered. A kora újkorban a deizmus és a görög eredetű teizmus kifejezést még nem mindig használták élesen elkülönített értelemben. Később a teizmus inkább a személyes, gondviselő és imádható Istent valló álláspontot, a deizmus pedig a kinyilatkoztatást és a rendkívüli isteni beavatkozást elutasító természetes vallást jelölte.

A deizmus nem felekezet, nem egyház és nem egységes filozófiai iskola. Képviselői eltérően gondolkodtak Isten személyességéről, a gondviselésről, a lélek halhatatlanságáról, az imáról, a túlvilági jutalmazásról és büntetésről, valamint Jézus történeti és vallási jelentőségéről. Közös vonásuk többnyire az volt, hogy a vallási igazságot az ész ítélőszéke elé állították, és a vallás érvényességét nem egyházi tekintélyből vagy különleges természetfeletti kinyilatkoztatásból, hanem a természet és az erkölcsi rend általános belátásából akarták igazolni.

Deizmus és természetes vallás

A természetes vallás azon vallási igazságok és erkölcsi követelmények összességét jelenti, amelyek a deisták szerint minden ember számára hozzáférhetők az ész, a lelkiismeret és a természet rendjének vizsgálata alapján. A deisták a vallások sokféleségében gyakran nem különböző kinyilatkoztatások egymással versengő igazságigényét látták, hanem egy eredeti és egyszerű vallási igazság történeti változatait. Ezért keresték azt a közös vallási minimumot, amelyet szerintük minden józan ember elfogadhat: Isten létét, az erkölcsi felelősséget, az erényes élet kötelességét, a bűnbánat szükségességét és a jó vagy rossz tettek következményeit.

A természetes vallás egyik klasszikus megfogalmazását Edward Herbert adta. Öt alapvető vallási igazságot jelölt meg: van legfőbb istenség; őt tisztelet illeti; a vallás fő része az erényes élet; a bűnökért bűnbánat szükséges; a jó és rossz cselekedetek jutalma vagy büntetése van, akár e világban, akár a túlvilágon. Ezeket az elveket a deista szerzők úgy értelmezték, mint amelyek nem egyetlen nép, egyház vagy szent könyv kizárólagos birtokai, hanem az emberi természet és értelem általános adottságai.

Deizmus és teizmus

A klasszikus teizmus szerint Isten a világ teremtője, fenntartója és gondviselője. A keresztény, zsidó és iszlám teizmusban Isten személyes, megszólítható, imádható és a történelemben is cselekvő valóság. A deizmus ezzel szemben többnyire olyan istenképet alakít ki, amelyben Isten elsősorban a világ első oka, törvényadója vagy alkotó értelme. A teista felfogásban Isten válaszolhat az imára, vezethet egy népet, közölheti akaratát, és az üdvtörténetben személyesen cselekedhet. A deista felfogásban Isten inkább távoli teremtő, akinek bölcsessége a természet rendjében és az erkölcsi törvényben ismerhető fel.

Ez a különbség nem minden deistánál jelent teljes gondviselés-tagadást. A mérsékeltebb deista változatok szerint Isten erkölcsi rendet adott a világnak, gondviselése pedig az általános törvényekben és a lelkiismeretben nyilvánul meg. A radikálisabb változatok szerint viszont Isten a világ megalkotása után nem avatkozik be a világ működésébe, és az emberi élet részletei nem állnak külön isteni vezetés alatt.

Deizmus és természetes teológia

A deizmust meg kell különböztetni a természetes teológiától. A természetes teológia Istenről az ember természetes megismerő képességei — például az értelem, a tapasztalat és a világ rendjének vizsgálata — alapján beszél. Ilyen gondolatmenet például az, amikor valaki a világ mozgásából, rendjéből vagy esetlegességéből következtet egy első okra vagy első mozgatóra. Aquinói Szent Tamás is kidolgozott természetes istenérveket, de ezek nála nem helyettesítik a kinyilatkoztatást, hanem előkészítik annak értelmi befogadását.

A katolikus és több más keresztény hagyomány ezért elfogadhatja a természetes teológia jogosságát anélkül, hogy deista lenne. A deizmus sajátossága nem az, hogy érveket használ Isten létére, hanem az, hogy a természetes észt és a természet rendjét többnyire elegendőnek tartja a vallás lényegi tartalmának meghatározására, és ezért elutasítja vagy feleslegesnek minősíti a különleges isteni kinyilatkoztatást.

Deizmus és ateizmus

A deizmus nem azonos az ateizmussal, mert elismeri Isten vagy egy legfőbb alkotó értelem létét. A radikális felvilágosodás történetében azonban a deizmus, a materializmus, a valláskritika és az ateizmus több szerzőnél érintkezett. Franciaországban például egyes deista viták és bibliai kritikák materialista vagy ateista irányban folytatódtak. Denis Diderot, Paul Henri Thiry d’Holbach és Julien Offray de La Mettrie későbbi művei ezért nem egyszerűen deisták, hanem inkább materialista vagy ateista irányba mozdulnak el.

Deizmus és panteizmus

A deizmus legtöbb formája megőrzi Isten és a világ különbségét: Isten a világ oka, törvényadója vagy alkotója, de nem azonos a világgal. A panteizmus ezzel szemben az isteni valóságot és a világ egészét azonosítja vagy egymásba oldja. A felvilágosodás korában azonban előfordultak átmeneti vagy kevert formák, amelyekben a deista istenkép panteista vagy naturalista színezetet kapott. Ez különösen a francia és német vallásfilozófiai vitákban vált jelentőssé.

Főbb változatai

A deizmus változatai aszerint különíthetők el, hogy mennyit őriznek meg a hagyományos keresztény tanításból, és milyen módon értik az ész, a természet és az erkölcs kapcsolatát.

Konstruktív és kritikai deizmus

A konstruktív deizmus pozitív természetes vallást akart felépíteni. Isten létéből, az erkölcsi törvényből, az erényből, a lelkiismeretből és a túlvilági igazságszolgáltatásból indult ki. Ennek képviselői szerint a vallás alapja nem titokzatos dogmák rendszere, hanem az emberi természetből és a világ rendjéből felismerhető egyszerű igazság.

A kritikai deizmus inkább a történeti kereszténység bírálatára összpontosított. A Biblia történeti megbízhatóságát, a próféciák értelmezését, a csodák hitelét, az egyházi tekintélyt és a keresztény dogmákat vizsgálta. Több angol deista szerző vitái ebből a kritikai irányból érthetők meg: nem pusztán új vallást akartak létrehozni, hanem a kinyilatkoztatott vallás hagyományos igazságigényét kérdőjelezték meg.

Mérsékelt és radikális deizmus

A mérsékeltebb deizmus elfogadhatta a lélek halhatatlanságát, az isteni jutalmazást és büntetést, sőt a kereszténység erkölcsi értékét is. A radikálisabb deizmus ezzel szemben a csodákat, az imádság hatékonyságát, a személyes gondviselést és a túlvilági ítéletet is kétségbe vonhatta. Egyes szerzők csak azt állították, hogy a keresztény tanítás értékét az észnek kell ellenőriznie; mások szerint a kinyilatkoztatott vallás teljesen fölösleges vagy káros.

Keresztény deizmus

A keresztény deizmus kifejezést több szerző olyan álláspontra használta, amely Jézust erkölcsi tanítóként nagyra becsülte, de a történeti kereszténység természetfeletti dogmáit elutasította. Ebben a felfogásban az evangélium nem új természetfeletti igazság, hanem a természetes vallás egyszerű és tiszta újraközlése. Matthew Tindal Christianity as Old as the Creation című műve e szemlélet egyik legismertebb példája: a kereszténység nála lényegében olyan régi, mint maga a teremtés, mert azonos azzal az erkölcsi vallással, amelyet az emberi ész mindig is felismerhetett.

Ókori és középkori előzmények

A deizmus újkori irányzat, ezért ókori vagy középkori szerzőket nem helyes egyszerűen deistának nevezni. Vannak azonban olyan gondolatok, amelyek később a deista vallásfilozófia számára fontossá váltak.

Arisztotelész mozdulatlan mozgatóról szóló tanítása a későbbi természetes teológia egyik fontos háttere. Arisztotelész istenfogalma nem a bibliai értelemben vett teremtő és gondviselő Isten képe, hanem a világ végső cél-okaként és legfőbb értelmi valóságaként jelenik meg. Ez a gondolat a deisták számára azért lehetett érdekes, mert Isten és a világ kapcsolatát nem elsősorban történeti kinyilatkoztatás, hanem metafizikai rend alapján értelmezte.

A sztoikusok természetjogi és logosz-tanítása szintén előzményként hatott. A sztoikus gondolkodásban a világot átható rend, törvény és értelem gondolata összekapcsolódott az erkölcsi élet természet szerinti rendjével. A kora újkori természetjogi és deista szerzők gyakran ebből a hagyományból merítettek, amikor a pozitív vallásokat az általános természetes vallás történeti változatainak tekintették.

A középkori skolasztika természetes istenérvei nem deisták, mert a skolasztikus teológia nem választotta el az ész útján elérhető istenismeretet a kinyilatkoztatott hittől. A későbbi deizmus számára mégis fontos volt az a kérdés, hogy milyen vallási igazságok ismerhetők meg pusztán természetes értelemmel.

Történeti kialakulása

A deizmus történeti háttere a kora újkor. A 16. és 17. század felekezeti konfliktusai után sok gondolkodó kereste azt a vallási alapot, amely közös lehetne a különböző keresztény felekezetek, sőt a különböző vallások között. A természetes vallás gondolata ezért egyszerre volt vallásfilozófiai és békítő törekvés: a deisták szerint az ész és a természet rendje olyan közös mérték, amely fölötte áll a felekezeti vitáknak.

A természettudományos forradalom szintén hatott a deista képzeletre. A természet törvényszerű rendje sokak számára a teremtő értelem jele lett. Az óraszerűen működő világ képe egyszerre erősítette Isten mint alkotó értelem gondolatát, és gyengítette azt az elképzelést, hogy a világ rendes működéséhez folyamatos rendkívüli beavatkozásokra volna szükség. A deisták szerint a tökéletesen megalkotott világ éppen azzal dicséri alkotóját, hogy szabályos törvények szerint működik.

A bibliai kritika és a történeti vizsgálódás új kérdéseket vetett fel a Szentírás szövegével, a próféciákkal, a csodákkal és az egyházi hagyománnyal kapcsolatban. A deista szerzők a Bibliát gyakran ugyanúgy történeti forrásként vizsgálták, mint más ókori iratokat. Ez előmozdította a kritikai biblikus kutatások fejlődését, ugyanakkor több deista következtetés egyoldalúan polemikus volt.

Történeti áttekintés

Személy vagy mű	Év	Terület	Jelentőség
Edward Herbert of Cherbury: De veritate	1624	Anglia	A természetes vallás öt közös alapelvének klasszikus megfogalmazása
John Toland: Christianity not Mysterious	1696	Anglia/Írország	A keresztény misztériumok racionalista bírálata
Anthony Collins: Discourse of Freethinking	1713	Anglia	A szabad vizsgálódás és a próféciák kritikájának deista programja
Matthew Tindal: Christianity as Old as the Creation	1730	Anglia	A kereszténység természetes vallásként való értelmezésének nagy hatású műve
Voltaire valláskritikai írásai	18. század közepe	Franciaország	Antiklerikális és racionális természetes vallás; a fanatizmus kritikája
Hermann Samuel Reimarus: A természetes vallás főbb igazságai	1754	Németország	A német felvilágosodás természetes vallási gondolkodásának fontos műve
Thomas Paine: The Age of Reason	1794–1807	Amerika/Anglia/Franciaország	A kinyilatkoztatott vallás radikális bírálata és a természetes vallás népszerűsítése
Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül	1793	Németország	A vallás erkölcsi-racionális értelmezése, nem egyszerűen deista rendszer

Angol deizmus

Az angol deizmus a 17. század végétől a 18. század közepéig vált különösen jelentőssé. Képviselőit gyakran „szabadgondolkodóknak” nevezték. Nem alkottak egységes iskolát, de közös volt bennük a vallási tekintély, a kinyilatkoztatás, a csodák és a bibliai próféciák kritikai vizsgálata.

Edward Herbert of Cherbury a deista természetes vallás egyik korai és mérsékelt képviselője volt. Nem a kereszténység teljes lerombolására törekedett, hanem olyan általános vallási alapelveket keresett, amelyek szerinte minden vallásban jelen vannak. Műveiben a vallást nem történeti dogmákra, hanem az emberi természetbe írt közös igazságokra akarta alapozni.

Charles Blount és John Toland már kritikusabb irányt képviseltek. Toland Christianity not Mysterious című művében azt állította, hogy a keresztény tanításban semmi sem lehet ellentétes az ésszel vagy fölötte álló értelemben felfoghatatlan. A misztérium fogalmát ezért gyanúval kezelte, és a kereszténységet az értelem által teljesen ellenőrizhető vallássá akarta tenni.

Anthony Collins a szabad gondolkodás jogát védte, és a bibliai próféciák keresztény értelmezését bírálta. Thomas Woolston a csodákat, különösen Krisztus csodáit allegorikus értelemben próbálta magyarázni. Matthew Tindal műve, a Christianity as Old as the Creation, a deista viták egyik legnagyobb hatású összefoglalása lett. A könyv szerint a kereszténység igaz tartalma nem más, mint a teremtéstől fogva adott természetes erkölcsi vallás újbóli kihirdetése.

Thomas Hobbes helye a deizmus történetében vitatott. Nem egyszerűen deista szerző, de államelmélete, bibliaértelmezése és vallási tekintélyről szóló nézetei fontos előzményt jelentettek a későbbi angol vitákban. Az angol deizmust nem helyes pusztán Hobbesból levezetni, de a vallási tekintély politikai és racionális ellenőrzésének gondolata az ő műveiben is megjelenik.

Francia deizmus és radikális felvilágosodás

Franciaországban a deizmus szorosabban kapcsolódott az antiklerikalizmushoz, a vallási türelem követeléséhez és a politikai-kulturális reformokhoz. Pierre Bayle a 17. század végén a vallási dogmák és felekezeti viták kritikus vizsgálatát, valamint a lelkiismereti szabadságot hangsúlyozta. Bayle inkább szkeptikus és toleranciafilozófiai szerző volt, mint egyszerű deista, de hatása jelentős volt a francia felvilágosodás valláskritikájára.

Voltaire a francia deizmus legismertebb alakja. Isten létét a természet rendjéből és az erkölcsi törvényből vezette le, de élesen bírálta a vallási fanatizmust, az egyházi hatalommal való visszaélést és a természetfeletti dogmák nagy részét. Voltaire számára a természetes vallás az ésszel felismerhető erkölcsi szabályok és az isteni törvényadóba vetett hit rendszere volt. Istene nem azonos a keresztény kinyilatkoztatás személyes, történetileg cselekvő Istenével, de nem is egyszerűen ateista tagadás.

Jean-Jacques Rousseau vallási felfogása más jellegű. A Savoyai vikárius hitvallása című részben az ész mellett a lelkiismeret, az érzelmi bizonyosság és a természetes jámborság is hangsúlyos. Rousseau nem a dogmatikus kereszténységet védte, de nem is pusztán hideg mechanikus deizmust képviselt: vallása inkább a szív és a lelkiismeret természetes vallása.

Denis Diderot, Paul Henri Thiry d’Holbach és Julien Offray de La Mettrie esetében a deista valláskritika gyakran materialista vagy ateista irányba haladt tovább. Ezért őket pontosabb a radikális felvilágosodás és a materializmus történetében tárgyalni, nem pedig egyszerűen a deizmus képviselőiként felsorolni.

Német deizmus és vallási racionalizmus

A német nyelvterületen a deista hatás részben angol és francia közvetítéssel jelent meg. Johann Lorenz Schmidt 1741-ben lefordította Tindal művét, Hermann Samuel Reimarus pedig A természetes vallás főbb igazságai című művében fejtette ki vallásfilozófiai nézeteit. Reimarus Jézus történeti alakjának és az apostoli igehirdetésnek megkülönböztetésével a modern történeti Jézus-kutatás egyik korai előzményévé vált.

Gotthold Ephraim Lessing a vallási igazság és történeti kinyilatkoztatás kapcsolatát irodalmi és filozófiai formában vizsgálta. A bölcs Náthán című művében a három gyűrű példázata a vallások közötti türelem és erkölcsi versengés gondolatát fejezi ki. Lessinget nem célszerű egyszerűen deistának nevezni, de a természetes vallás és a történeti vallások viszonyáról szóló vitákban kulcsszerepe volt.

Gottfried Wilhelm Leibniz és Christian Wolff nem klasszikus deisták. Mindketten a racionalista természetes teológia és a keresztény filozófia jelentős alakjai. Rendszerükben a világ rendje, az isteni bölcsesség és az ész szerepe hangsúlyos, de nem a kinyilatkoztatás egyszerű elutasítása alapján állnak. A deizmus történetében inkább háttérként és párhuzamként fontosak.

Immanuel Kant A vallás a puszta ész határain belül című művében a vallás erkölcsi értelmezését dolgozta ki. Kant felfogása nem azonos a klasszikus deizmussal, de a vallást a gyakorlati ész és az erkölcsi törvény felől értelmezte, ezért fontos állomás a felvilágosodás vallásfilozófiájában.

Amerikai deizmus

Észak-Amerikában a deizmus a 18. század végén a politikai szabadság, a természetjog és a vallási tolerancia eszméivel kapcsolódott össze. Az amerikai alapító nemzedék vallási nézetei azonban nem vezethetők vissza egységes deista álláspontra. A deizmus mellett jelen volt a protestáns kereszténység, az unitarizmus, a szabadkőműves vallási nyelv, a természetjogi politikai filozófia és a hagyományos bibliai gondolkodás is.

Benjamin Franklin fiatalkorában deista hatás alá került, de későbbi megnyilatkozásai gyakran erősebb gondviseléshit felé mutatnak. Thomas Jefferson a keresztény erkölcsi tanítást nagyra becsülte, de a csodákat és a természetfeletti dogmákat elutasította; saját evangélium-kivonatában Jézus erkölcsi tanítását választotta el a csodás elemektől. Thomas Paine The Age of Reason című műve a kinyilatkoztatott vallás és a Biblia radikális bírálatát adta, és a természetes vallás egyik legnépszerűbb amerikai-angol megfogalmazása lett.

Az amerikai deizmus hatása a vallásszabadság, az állam és egyház viszonyának elválasztása, valamint a természetjogi politikai nyelv területén volt jelentős. Ugyanakkor nem helyes az Egyesült Államok alapítóit egységesen deistának nevezni; vallási nézeteik sokfélék voltak, és gyakran keveredtek bennük deista, protestáns, unitárius és klasszikus republikánus elemek.

Deizmus és kereszténység

A deizmus a kereszténységgel szemben elsősorban nem Isten létének kérdésében állt ellentétben, hanem abban, hogy a kereszténység Isten történeti önközlését, a kinyilatkoztatást, a csodát, a megtestesülést, a kegyelmet és az egyházi-szentségi közvetítést vallja. Sok deista szerző az „igazi” kereszténységet az ésszel felismerhető erkölcsi monoteizmussal azonosította, és úgy gondolta, hogy a későbbi dogmák, intézmények és szertartások elhomályosították Jézus egyszerű erkölcsi tanítását.

Kinyilatkoztatás

A keresztény teológiában a kinyilatkoztatás Isten közvetlen és történeti önközlése: Isten nemcsak a természet rendjében ismerhető meg, hanem szól az emberhez, cselekszik a történelemben, és a keresztény hit szerint véglegesen Jézus Krisztusban nyilatkoztatja ki önmagát. A deizmus klasszikus formái ezzel szemben a történeti kinyilatkoztatás szükségességét, lehetőségét vagy megbízhatóságát vitatták.

A deista érvelés szerint ha Isten minden ember Istene, akkor az igaz vallásnak minden ember számára hozzáférhetőnek kell lennie, nem pedig egyetlen nép, könyv vagy egyház történeti közvetítéséhez kötődnie. A keresztény válasz szerint a természetes istenismeret valóságos, de nem meríti ki Isten önközlését: a kinyilatkoztatás nem pusztán hiányzó erkölcsi ismeretek pótlása, hanem személyes meghívás és üdvtörténeti esemény.

Csoda és természet törvényei

A deista kritika egyik fő célpontja a csoda volt. Sok deista szerint a csoda sértené a természet törvényeinek állandóságát, ezért méltatlan volna a bölcs teremtőhöz, aki tökéletesen rendezett világot alkotott. A keresztény teológia viszont a csodát nem önkényes törvényszegésként, hanem isteni jelként értelmezi. A csoda a keresztény felfogásban nem a természeti rend értelmetlenségét jelenti, hanem azt, hogy a világ rendje nyitott a teremtő Isten szabad cselekvésére.

A vita hátterében gyakran eltérő természetfogalmak álltak. A deisták számára a természet sokszor zárt, önmagában működő törvényrendszer volt. A klasszikus keresztény gondolkodás szerint a természeti törvények maguk is Isten teremtő és fenntartó rendjéhez tartoznak, ezért Isten nem kívülről rontja meg őket, amikor üdvtörténeti jelet ad.

Krisztológia és szentségek

A kereszténység központi tanítása szerint Jézus Krisztus nem pusztán erkölcsi tanító, hanem a megtestesült Ige, a megváltó és az üdvösség közvetítője. A deisták többsége Jézust nagy erkölcsi tanítónak tarthatta, de a megtestesülés, az engesztelő megváltás, a feltámadás és a szentségi jelenlét tanait elutasította vagy allegorikusan értelmezte. Ezért a deizmus keresztény szempontból nem csupán egy felekezeti különvélemény, hanem a keresztény hit természetfeletti szerkezetének átalakítása.

Vallás mint erkölcsi minimum

A deista gondolkodásban a vallás gyakran erkölcsi minimumként jelent meg: hinni kell Istenben, erényesen kell élni, bűnbánatot kell tartani, és számolni kell a jó és rossz tettek következményeivel. Ez a felfogás vonzó lehetett a vallásháborúk után, mert csökkenteni akarta a dogmatikai viták szerepét. A keresztény bírálók szerint azonban a vallás nem pusztán erkölcsi szabályok rendszere, hanem Isten imádása, a vele való közösség és a kegyelem rendje is.

Katolikus értékelés

A katolikus teológia a deizmus több elemét részben közös alapnak tekinti, részben elutasítja. Közös alap, hogy az emberi ész a teremtett világ rendjéből bizonyos módon eljuthat Isten létének felismerésére. Az I. vatikáni zsinat Dei Filius kezdetű dogmatikus konstitúciója is tanítja, hogy Isten, mindenek eredete és célja, a teremtett dolgokból az emberi ész természetes világánál bizonyossággal megismerhető.

A katolikus tanítás ugyanakkor elutasítja, hogy a természetes ész vallása elegendő volna a kinyilatkoztatott hit helyettesítésére. A Dei Filius kánonjai elítélték azt a nézetet, amely szerint lehetetlen vagy fölösleges, hogy az ember Istenről és az őt megillető tiszteletről isteni kinyilatkoztatás révén tanítást kapjon. Ugyanígy elutasították azt is, hogy az ember saját erejéből, természetfeletti felemelés nélkül juthatna el minden igaz és jó birtokába.

Közös talaj: természetes istenismeret

A katolikus természetes teológia nem azonos a deizmussal, de elismeri, hogy az ember a világ rendjéből és az okság, célirányosság, esetlegesség vagy erkölcsi törvény tapasztalatából eljuthat Isten létének felismerésére. Ezért a katolikus bírálat nem az ész használatát kifogásolja. A vitapont az, hogy az ész önmagában elegendő-e a vallás teljes tartalmához, és kizárható-e Isten történeti önközlése.

Aquinói Szent Tamás természetes istenérvei példát adnak erre a különbségre. Az első mozgató vagy első ok gondolata értelemmel keresi Isten létét, de nem helyettesíti a Szentháromság, a megtestesülés vagy a kegyelem kinyilatkoztatott tanítását. A katolikus teológia szerint a természetes ész és a hit nem ellenfelek, hanem különböző rendben működő megismerési módok.

Teremtés és világfenntartás

A klasszikus deizmus gyakran úgy fogalmaz, hogy Isten megalkotta a világot és törvényeit, de a világ további fennállása saját erejében történik. A katolikus dogmatika ezzel szemben tanítja a világ folyamatos létben tartását: a teremtmény nemcsak kezdetében, hanem fennállásában és működésében is függ Istentől. Isten nem csak elindítja a világot, hanem folyamatosan fenntartja, és a természet törvényein keresztül is irányítja.

A katolikus teológia ezért a deizmust azok közé a tanok közé sorolja, amelyek tagadják vagy gyengítik Isten állandó világfenntartó és világkormányzó tevékenységét. Ezzel szemben a katolikus gondviselés-tan szerint a világ természetes rendje nem Isten távollétének bizonyítéka, hanem Isten teremtő bölcsességének rendes működési módja.

Gondviselés és másodlagos okok

A katolikus gondviselés-tan nem azonos azzal a népies elképzeléssel, hogy Isten folyton rendkívüli módon szakítja meg a természet rendjét. A tomista felfogás szerint Isten első okként a másodlagos okokon keresztül működik. A természeti törvények, az emberi értelem, a szabad cselekvés, az orvostudomány, a társadalmi intézmények és az erkölcsi döntések nem a gondviselés riválisai, hanem annak rendes eszközei. Ez a felfogás egyszerre utasítja el a deista távollevő Istent és a fatalista végzetet.

Előd István katolikus dogmatikája hasonlóan különbséget tesz a kinyilatkoztatás személyes gondviselés-fogalma és a sztoikus, leibnizi vagy modern szekularizált gondviselés-fogalmak között. A keresztény gondviselés nem pusztán világtörvény, fejlődési optimizmus vagy történelmi szükségszerűség, hanem Isten szabad személyes működése, amely a világot végső beteljesedése felé irányítja.

Természetes és természetfeletti rend

A katolikus értékelés szerint a deizmus egyik fő hiányossága az, hogy a vallást a természetes rendbe zárja. A keresztény hitben az ember természetes vallási és erkölcsi képességei valóságosak, de nem merítik ki az ember végső hivatását. Az ember a katolikus tanítás szerint természetfeletti célra, Isten életében való részesedésre kap meghívást; ennek ismerete és elérése nem pusztán természetes észvallás kérdése, hanem kinyilatkoztatás, hit és kegyelem tárgya.

Hatása és utóélete

A deizmus a 18. század után mint egységes mozgalom visszaszorult, de több tartós hatást gyakorolt az európai és amerikai gondolkodásra.

Vallási tolerancia és liberalizmus

A deizmus hozzájárult a vallási tolerancia, a lelkiismereti szabadság és az egyházak politikai hatalmának kritikájához. Sok deista a felekezeti háborúk után közös erkölcsi minimumot keresett, amely az egyes egyházak tanításától függetlenül is elfogadható lehet. Ez a törekvés pozitívan hatott a modern vallásszabadság eszméjére.

Ugyanakkor a deista valláskritika egyes formái nem csupán toleranciát, hanem a történeti egyházak és a kinyilatkoztatott vallások tekintélyének radikális lebontását is célozták. Ezért a deizmus hatása kettős: egyszerre kapcsolódik a lelkiismereti szabadság történetéhez és a keresztény hit természetfeletti tartalmainak modern bírálatához.

Bibliai kritika és vallástörténet

A deista szerzők vitái előmozdították a Biblia történeti, filológiai és kritikai vizsgálatának fejlődését. A deista bibliaértelmezés gyakran egyoldalú és polemikus volt, mégis hozzájárult ahhoz, hogy a keresztény apologetika, bibliatudomány és vallásfilozófia új kérdésekkel szembesüljön. A próféciák, csodák, evangéliumi elbeszélések és egyházi hagyományok történeti vizsgálata a 18. században különösen fontos vitaterületté vált.

Modern utóélet

A 19–21. században a klasszikus deista mozgalom már nem jelentős szervezett irányzatként élt tovább, de hatása megfigyelhető a liberális teológia, az unitarizmus, az univerzalizmus, a vallási racionalizmus és a nem intézményes istenhit egyes formáiban. A modern önmeghatározásokban a „deista” gyakran olyan embert jelöl, aki hisz valamilyen teremtő vagy rendező értelemben, de nem fogad el szent könyvet, dogmatikus egyházi tekintélyt vagy természetfeletti kinyilatkoztatást.

A mai hétköznapi deizmus ezért sokszor nem közvetlen folytatása a 17–18. századi történeti deizmusnak, hanem általános vallási attitűd: Isten van, a világ értelmes rendet mutat, de a történeti vallások és intézmények igazságigényével szemben az egyén fenntartással él. Ez a modern forma gyakran érintkezik az agnoszticizmussal, a „spirituális, de nem vallásos” önértelmezésekkel és az erkölcsi monoteizmus lazább változataival.

Források

• Aveling, Francis: „Deism”. In: The Catholic Encyclopedia, vol. 4. New York: Robert Appleton Company, 1908.
• Betts, C. J.: Early Deism in France: From the So-Called Déistes of Lyon (1564) to Voltaire’s Lettres philosophiques (1734). The Hague: Martinus Nijhoff, 1984. ISBN 978-9024729555
• Bolberitz Pál: Isten, ember, vallás. Budapest: Ecclesia, 1984. ISBN 963-363-932-8
• Bristow, William: „Enlightenment”. In: Stanford Encyclopedia of Philosophy, 2010.
• Byrne, Peter: „Deism”. In: Routledge Encyclopedia of Philosophy. London–New York: Routledge, 1998.
• Byrne, Peter: Natural Religion and the Nature of Religion: The Legacy of Deism. London–New York: Routledge, 1989.
• Dictionnaire de théologie catholique, t. IV/1. Paris: Letouzey et Ané, „Déisme”, col. 231–242.
• Denzinger–Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Az I. vatikáni zsinat Dei Filius kezdetű dogmatikus konstitúciója, DS 3000–3045.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978.
• Encyclopaedia Britannica: „Deism”.
• Herrick, James A.: The Radical Rhetoric of the English Deists: The Discourse of Skepticism, 1680–1750. Columbia: University of South Carolina Press, 1997. ISBN 978-1570031663
• Hudson, Wayne: The English Deists: Studies in Early Enlightenment. London: Pickering & Chatto, 2009. ISBN 978-1851963096
• Kecskés Pál: A bölcselet története főbb vonásaiban. Budapest: Szent István Társulat, 1943; reprint: Gede testvérek, 2001. ISBN 963-9298-17-4
• Lucci, Diego: Scripture and Deism: The Biblical Criticism of the Eighteenth-Century British Deists. Bern: Peter Lang, 2008. ISBN 978-3039112548
• Magyar Katolikus Lexikon: „deizmus”.
• New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 4. Detroit–New York: Thomson/Gale, 2003, „Deism”, 615–617. o.
• New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 6. Detroit–New York: Thomson/Gale, 2003, „Herbert of Cherbury, Edward”, 765–766. o.
• New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 14. Detroit–New York: Thomson/Gale, 2003, „Voltaire”, 579–580. o.
• Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Budapest: Szent István Társulat, 2001. ISBN 963-361-285-3
• Schütz Antal: A bölcselet elemei. 2. átdolgozott kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1940.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2. bővített kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1937.
• Walters, Kerry S.: The American Deists: Voices of Reason and Dissent in the Early Republic. Lawrence: University Press of Kansas, 1992. ISBN 978-0700605156

További információk

• Encyclopaedia Britannica: „Deism”
• Francis Aveling: „Deism”, The Catholic Encyclopedia
• Stanford Encyclopedia of Philosophy: „Natural Theology and Natural Religion”
• Peter Byrne: „Deism”, Routledge Encyclopedia of Philosophy

Kapcsolódó szócikkek

• Ateizmus
• Panteizmus
• Kinyilatkoztatás
• Gondviselés
• Felvilágosodás